Apró döntések

Bár kaptam korábban egy olyan jellegű tanácsot, hogy túlságosan személyes dolgokba ne menjek bele a blog hasábjain, úgy gondolom a jelenlegi történetet mindenképp érdemes leírnom. Valamint talán azt a szintet sem éri el, amit már valóban ki kellene szűrni innen. A történet ugyanis elsősorban arra világít rá, hogy mennyire apró döntéseken múlnak a dolgok valójában. Igazából talán a felvételi jelentkezési határidő előtt lett volna talán érdemes leírni ezt a történetet, de egy kicsit sikerült kicsúszni a „határidőből”.

A történet ugyanis arról szól, hogy nem is olyan sokkal a felvételi jelentkezések előtt mennyire nem úgy tűnt, hogy a Kodolányin fogok továbbtanulni, illetve egyáltalán német nyelv- és irodalomtanár – kommunikáció szakon fogok tanulni. A kezdetek kezdetén ugyanis még elég logikusnak tűnt, hogy mivel értek a számítógépekhez, valamint érdekelnek is, így valahol ebben az irányban kellene továbbtanulni. Idővel azonban felmerült bennem a kérdés, hogy valóban ezt szeretném-e? Mert az rendben van, hogy általánosságban véve több része is érdekel a számítástechnikának, a PHP-s (webes) programozás például kifejezetten, azonban például jó néhány dolog (akár más programnyelvek) sokkalta kevésbé. Ha már szóba került a webes programozás, akkor megemlítené, hogy a KJFF honlapon is nem véletlenül az ügyfélszolgálat átszabott fejléce látható. Ugyanis amennyire érdekel a webes programozás (ami kívülről nem látszik, de egy teljesen egyedi fejlesztésű online adminisztrációs rendszer van a KJFF honlap alatt), annyira utálom a webes grafikákat csinálgatni. Valahogy nem igazán képes lekötni.

Tehát szépen lassan elindultam az alternatívakeresés rögös útján. (Jajj de szépen tudok fogalmazni, ha akarok :)) Így jutottam el végül a kommunikáció-német szakpárig. Bár tanáraim közül többen igyekeztek lebeszélni erről. Egyesek a kommunikáció szakos diploma értéktelenségével riogattak. Mások pedig azzal, hogy aki a tanári pályát választja, az éhen hal. (Az más kérdés, hogy akkor például a tanáraim hogyhogy nem jutottak erre a sorsra eleddig?)

Miután kiválasztásra került az új „álomszak”, igyekeztem a preferált intézmények nyílt napjain részt venni. A Pécsi Tudományegyetem és a Szegedi Tudományegyetem nyílt napjain részt is vettem, a Kodolányi János Főiskola nyílt napját sajnos ki kellett hagynom, mivel aznap volt valami rendezvény az iskolában. (Talán szalagtűző, de ezt nem merném határozottan állítani) Emiatt elsőre kicsit ki is esett a lehetséges iskolák köréből a suli.

Sikerült bejutnom a szekszárdi Rádió Antritt szerkesztőségébe, ahol elbeszélgettem Pálinkás Joli főszerkesztővel a továbbtanulásommal kapcsolatban. Ő megemlítette, hogy nemrég volt Székesfehérváron a Kodolányi János Főiskolán. Látta az új (?) stúdióját a Vörösmarty Rádiónak, amelyet dicsérő szavakkal illetett. Az a szerencsém akadt, hogy a fia ugyancsak a Kodolányi János Főiskolára járt, ő angol-kommunikáció szakra, és aznap vele is sikerült néhány szót válltanom. (Nem tartozik szervesen a történethez, de ő egy év után rájött, hogy bár kézenfekvő lenne számára ez a szak, mégsem ez, ahol ki tudna teljesedni, így váltott)

Mindezek után jelentősen megnőtt a szimpátiám a Kodolányit illetően, bár kár lenne tagadnom, hogy a távolság miatt a Pécsi Tudományegyetem kapta meg az első helyet a felvételi jelentkezési lapon. Végül ide nem sikerült a felvételi, azonban felvételt nyertem a Kodolányi János Főiskola német nyelv- és irodalomtanár – kommunikáció költségtérítéses nappali tagozatos képzésére.

Egyszerre volt öröm ez a pillanat, és némi csalódottság is, hiszen Székesfehérvárra nem felvételizett a volt osztályomból senki. Az idő azonban úgy hozta, hogy a csalódottság fokozatosan elmúlt, és egyre inkább kezdtem úgy érezni: Jó döntést hoztam.

A dolgos, sikerekkel, és olykor némi kudarcokkal tarkított főiskolás évek részletezésétől most eltekintenék, helyette egy ugyancsak fontos döntés kapujához lépnék tovább. Másodéves hallgatók voltunk, amikor Kovács tanárúr egyik előadásán beharangozta, hogy a Főiskola Oktatási Központot tervez nyitni az ausztriai Fürstenfeld városában, ahol mi lehetünk az elsők, akik tanulhatunk. A friss hírekről folyamatosan megkaptuk a tájékoztatást, amikor végül elérkezett a döntés pillanata.

Egyszerre volt egy kicsit rémisztő, hogy kimenjen az ember külföldre tanulni, ugyanakkor egyben egy remek lehetőség. A kérdés már csak az, hogy szeretne-e élni vele az ember? Német nyelvszakos hallgatóként azonban úgy gondolom, hogy talán nekünk van a legkevésbé alapunk megrettenni egy német nyelvterületen történő képzés lehetőségétől, így végül igent mondtam, melyben a szüleim is kiemelten támogattak, melyért mindenképp köszönet illeti őket.

Végül így alakult, hogy a Kodolányi János Főiskolán tanulok, és immár negyedik szemeszteremet töltöm a Fürstenfeldi Regionális Oktatási Központban. Megbántam-e a döntéseimet? Természetesen nem. Az adott pillanatban talán csak apró döntéseknek tűntek, talán olykor nem is a legjobbaknak. Végül azonban bizonyosságot nyert, hogy nagyon fontos és helyes apró momentumok voltak, melyek nélkül nem itt tartanék. Talán egy budapesti főiskolán tanulnék informatikát és én lennék kockafej.413 (bocs…nem félreérteni...).

Nem véletlenül írtam tehát a felsőoktatási felvételi jelentkezési határidő utolsó napján, hogy mindenki jól gondolja át újból: valóban azt a döntést hozta-e meg, amit szeretett volna. Ezektől a döntésektől függ ugyanis, hogy később hasonlóan kellemesen gondolunk-e vissza az elmúlt évekre, a döntéseinkre.

Zárásként azért szerepeljen egy rossz döntés is, amire határozottan emlékszem: A másik fecnit kellett volna húznom irodalom szigorlaton. De: legközelebb igyekszem itt is megfelelő döntést hozni, és a választott fecni függvényében a megfelelő és legalább az elégséges választ megadni.

Jut eszembe: A kisbuszos képeket nem feledtem, de ide furcsán néznének ki, ha beilleszteném. Cserébe viszont ti se felejtsétek, hogy ma este Odaát a Pro7 műsorán!