Sorstárs

Az elkülönítőben - bocsánat, megörző - egymás melletti ágyra kerültünk egy lánnyal, aki hasonló korú, ugyanezzel a problémával műtötték mint engem. Valójában össze már korábban összeismerkedtünk, de a kórtermek - a megörzővel ellentétben - nem koedukáltak. Ő már akár törzsvendég is lehetne - sajnos -, ugyanis immár a harmadik műtéten kellett átesnie, a gyógyszerek ugyanis nem sokat segítenek. Szerencsémre nekem számos olyan panaszom nincs, mint neki, így a szekszárdi kezelőorvosom, és valahol a professzor is bízik benne, hogy nem kell újra megműteni. Legalábbis nem az elkövetkező években. Ebben én is nagyon reménykedem. Ezt ugyanis maximális akaraterővel és optimizmussal végigcsináltam, de ki tud fáradni az ember benne, ha azt látja, hogy állandóan csak nyirbálni kell a beleit. A többi következményről nem is beszélve.

Én azonban a gyógyulás útjára akarok lépni, ezért a műtét bevállalása óta a korházban igyekeztem sugározni a pozitív energiát - ez olykor azért ráfért egyesekre -, és természetesen magam irányába is. Ez elengedhetetlen a gyógyuláshoz, hogy akarjunk gyógyulni, és higgyünk a lehetőségében. Mert nincs lehetetlen.